Édesapám, szegény sokgyermekes családban született.Hat leány testvére volt.                                                                       Fiatalon,nyolc éves korában elállították szolgálni. Akkor mindjárt itt az első történet: A faluhoz nem messze egy tanyára kellett neki menni szolgálni. Egy  pár bocskort már előre elkapott a fizettségbe.No,de ahogy elérkezett a vasárnap amikor bejöhetett a faluba a templomba,hazatérve sírva panaszkodott szüleinek,hogy ő ugyan oda vissza nem megy! Miért?Kérdezték szülei.Azért, mert saraltunk le egy ólat és a gazda a sarat velem hányatta, dobatta fel az ólra  és nekem nagyon nehéz volt. Mondta édesapám, nyolc évesen sírva. Szülőknek nem nagyon tetszett, de látták, hogy nincs mit tenni, így beleegyeztek. De a bocskorral mi lesz? Kérdezték. Majd én haza viszem! Mondta édesapám. Elment csendesen a tanya kapuáig és ahogy csak tudta behajította a bocskorokat az udvarba. Majd elfutott. Szegénység volt, akkoriban bizonyítja a következő történet is. Templomba mindenféleképpen elkellett menni még mezítláb is. Ment is ez így egy ideig míg nem egyszer, amikor lekellett térdelni valaki megkuszkuzta a kopasz talpát. Édesapám akkor  felkelt és otthagyta a misét. Restelte.  Amikor a szomszéd faluba szolgált, volt ott egy enyhén fogyatékos gyerek, nagyobb volt édesapámnál. Történt egyszer, hogy a beteg gyereknek megtetszett édesapám nyakában lévő rózsafűzér(olvasó) és leszakította azt, beleesett a sárba beletaposta. Kapott másikat, de nem felejtette el. Amikor a fiú szülei nem voltak otthon édesapám elő vette a kanász ostorát és elkezdett vele durrogtatni. A fiú épp a góréban(kukorica hombár)volt. Felidegesedett a kanász ostor csattogására és szinte az összes lécet letépte a góréról. Szinte mindenhol az istállóban a jászolban kellett aludnia! Egyik helyen a vasúthoz igen közel. Amikor ment a teher vonat azt hitte mozog az egész istálló,nemcsak a jászol rezeg.Ott volt az is,hogy a gazda a földet cipeltette vele kosárral az istállót feltölteni.Szűk volt az ajtó,a kosárral alig fért be,megakadt. A gazda pedig meglökte,hogy beesett édesapám kosarastól a tehenek közé.   Ministráns volt sokáig és a parókián is szolgált. Ott szeretett.      Ugyanis az akkori plébános felkarolta a nagycsaládosokat, szegényeket. Ott már ehetett az ebédlőben, ahol mindenki. Bizony szürcsölt, úgy figyelmeztették erre, hogy volt ott egy másik rokon gyerek, arra szóltak rá: Reli ne szűrcsőlj! Reli: Nem is én, hanem a Mátyás. Ott volt több minden az asztalon, többek között spenót főzelék is. Édesapám felállt rámutatott és kijelentette: Abból én nem eszek! Itt jegyzem meg, hogy az öreg, romos családi házban még mindig ott van az egyik szentkép sarkában az akkori plébános képe.                                                                                     Ministrálás közben édesapám, sokszor összeesett , de a plébános úr mégis őt vitte magával még a szomszéd faluba is ministrálni. Az útra, kapott  fél vekni kakaós kalácsot a tekintetes asszonytól és már nem is ájuldozott.                                                                  Az istállóban aludt egy mindig káromkodós, idősebb emberrel. Nagy vihar lett, mennydörgéssel, villámlással. Az olvasóját szorongatta, morzsolgatta az előbb említett ember. Édesapám oda szólt neki, hogy most káromkodjon, tata!                                Egyik éjjel, erős zörgetésre ébredt, ijedt fel édesapám! Oly annyira felijedt, hogy az ajtót nem találta hirtelen, idegségében. Ekkor a partizánok egy sorozatot kilőttek, így a torkolat tűz fényénél  az ajtó résein, keresztül meglátta merre is van az ajtó. Amikor kinyitotta az ajtót, látta , hogy két felfegyverzett partizán áll előtte. Lovakért és kocsiért jöttek. Szép két fekete lova volt a plébános úrnak. Befogták a lovakat a kocsiba és édesapámat is elvitték magukkal kocsisnak. Mint utólag kiderült egy kis délvidéki portyázásra indultak. Tanyáról, tanyára mentek, ettek, ittak és "sedla"-át kerestek. Nem találtak. Akkor még édesapám nem is tudta, mit keresnek! Később jött rá, hogy nyerget kerestek. Aznap délután, amikor megéhezett, mondta a partizánoknak, hogy: Ja, ne jedem samo jutro! Addig nem is mert szólni!(Helytelenül, szerb nyelven, hogy ő csak reggel eszik!). Ekkor, elővettek az ülés alól egy fél  sült malacot és mondták: Zašto ne kažeš? Jedi, mali pop? (Miért nem mondod, egyél kis pap.) A portya érdekessége, hogy mindegyik tanyán valami finom, kemencében készült ételt kaptak. ( Piros pöttyes, nagy lábasokban,tálakban: Töltött káposztát, bárány pörköltet, (sült hurka, kolbász, szalonna, káposzta, burgonya egy nagy tepsziben az asztal közepén), húsos káposzta, aludt tej nagy köcsögben, tejföl ugyanúgy és egyéb emlékezetes ételeket tálaltak fel nekik. A fagytól kiengedett, sáros szántóföldeken keresztül kellett hajtani egy tanyára. Gondolta édesapám,hogy az nem lesz jó, de hajtotta a különben jó erőben lévő lovakat. Utóbb már a partizánok is, átvették a gyeplőt, de csak szakaszokban lassan tudtak eljutni a tanyára. A lovak is reszkettek. Aztán, arról a tanyáról hazaengedték édesapámat. Ott új fogatra tettek szert a partizánok.                    Nem sokra rá   a plébános urat is elvitték, édesapám látta. Azt mondta: Üzenetet kaptak a szomszéd faluból, hogy meneküljön, de a plébános nem menekült el. Mint később kiderült, fogvatartói megkínozták majd megölték a plébánost. Ezt egy a fogságból elengedett ember mesélte el. Nagy titokban, mert ráparancsoltak, hogy semmit nem mondhat el. Azért engedték el mert ő a frontról menekült el egy motorral. Egy bordó nyelű kisbicskát adott neki a plébános, hogy juttassa haza a szeretteinek. (Csak én gondolom, most hogy lehet nem is a sajátja volt hanem az amivel felvágták a bőrét.) Különböző helyeken zsebszerű bemetszéseket csináltak a bőrén, besózták és úgy kínozták a plébánost.                          Édesapámnak, hetven évvel később nagy elégtétel volt amikor szobrot emeltek a falunkban  a plébánosnak.   Befejeződött már az ünnepség, mondom édesapámnak: Menjünk haza apukám! Édesapám: Majd megyek fiam! Egy kicsit oda megyek közelebbről is megnézem! (Láttam amint, hátul ősszefogott kézzel,ahogy szokott, egész közel ment a szoborhoz és nézegette.) Csak itthon mondta később: A szobor nem is hasonlít rá.  Nem baj apukám, nem is az a lényeg, hanem hogy megemlékeztünk róla, szeretettel. Különben is ezt már csak maga  veszi észre! Most már senki!                                                                                                               Itt szeretném megkérni, minden magyar testvéremet akik most a szülői, anyaországban élnek, hogy adjanak hálát az istennek, hogy most ott élnek ahol. Miért? Azért, mert az élet összes nehézsége ellenére, ami mindenhol jelen van, legalább a saját hazájukban élnek! Kérem, értsék meg és értékeljék! Köszönöm szépen!                                                                                                                           Ezeket a sorokat azért, írtam le, hogy érzékeljék azt, hogy mennyire fáj nekünk, amikor látjuk, hogy otthon nagy az acsarkodás, széthúzás, elégedetlenség! (Sajnos itt is van!) De önök, legalább "otthon" vannak! ÖNÖKRE FELNÉZÜNK, MINT GYERMEK A SZÜLEIRE!       Kérem szépen önöket ne pazarolják életerejüket, egymás ellen! HISZEN AZ ÉLET EGY! Köszönöm szépen!     
 
Most leventés, háborús emlékek következnek. A levente oktató úrnak, Rétháti volt a neve. Történt egyszer, hogy egyik jó kötésű, magyar bácskai paraszt gyerek, nem jelent meg az oktatáson. A malomba ment, búzát őröltetni. Másnap az oktató úr, sorba állította a leventéket nagyság szerint. Az említett fiú a sor elején állt, édesapám a sor vége felé. (Rühes vég, így hívta az oktató úr az apraját.) Az említett piros arcú, egészséges paraszt gyereket, két lépéssel előrébb léptette. OKTATÓ ÚR: Fiam, hol voltál tegnap? PARASZTGYEREK (levente): Oktató úrnak jelentem, a malomban voltam. OKTATÓ ÚR: Fiam, melyik az első a haza vagy a hasad? PARASZTGYEREK (levente): Oktató úrnak jelentem,a hasam. OKTATÓ ÚR: Durr, egy nagy pofont adott neki, úgy hogy a levente sapka elszállt. Na most, mondjad fiam, melyik az első a haza vagy a hasad? PARASZTGYEREK(levente): Oktató úrnak jelentem, a hasam. OKTATÓ ÚR: Ismét adott egy hatalmas pofont, majd újra kérdezte! (Ez így ment, míg nem egyszer az oktató úr, kifakadt!): Fiam, fiam fáj már a kezem! (Ennyibe, maradtak.)    Az oktató úrnak, szavajárása volt: Ha, például nem léptek egyszerre, vagy ilyesmi. Fiam, beléd gyalogolok! Akkor tájt történt, hogy a helyi csendőr laktanyába behívták a csendőrök édesapámat cseresznyét szedni! Azért őt, mert iskolaszolgák voltak és ismerték. Megparancsolták neki, hogy nem eheti, mert elverik! (Akkoriban az emberek kaptak, sűrűbben pofont, verést a kakas tollas csendőröktől!) Édesapám ezt úgy oldotta meg, hogy magostól ette a cseresznyét! Áthelyezték a nagytatámat kanizsára a fruzsa iskolába szolgálni. Nagymama édesapámat bízta meg, hogy vigyen neki egy kis elemózsiát! Elindult, de úgy félúton megállt, nem mert tovább menni! Ugyanis a járáson(legelő, pusztaság) csak úgy folytak az oroszok! Visszafordult. Mondta a nagymamámnak, hogy az ételt meg amit még akar küldeni egy piros kendőbe csomagolja, hogyha az oroszok megállítják, ne bántsák! Eljutott valahogy, kanizsára!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: ÉDESAPÁM ÉLET TÖRTÉNETEI
ÁLOM - ÁLOMSZÓTÁR - ÁLOMFEJTÉS TÖRVÉNYEI - ÁLOM EGY ÉLET - TAPASZTALATOK - © 2008 - 2024 - alomegyelet.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat